Érzések hada ~

Másnap reggel szép lassan kezdtem kinyitni szemeimet, majd örömmel láttam, és hallottam, hogy végre nem szakadó esőre kellett felkelnem. New York-ra nem volt jellemző a hideg, vagy az eső, mostanában mégis folyamatosan esett, és senki nem tudta, miért. Lassan felültem az ágyon, és megigazítottam a kócos hajamat. Nagy erőt vettem magamon, és lesétáltam a konyhába, ahol már drága ikertestvérem, Cynthia tevékenykedett. 

- Jó sokáig aludtál. Már tíz óra van. - ült le mellém a pulthoz.

- Szeretnéd, hogy vissza menjek? - vontam fel a szemöldököm, mire megrázta a fejét.

- Miért vagy velem mindig ilyen ellengéses? - nézett rám nagy szemekkel, én pedig csak rá mosolyogtam.

- Miért parancsolgatsz nekem folyton, te nagy ész?

Felálltam, elvettem a pultról egy almát, és besétáltam a szobába. Ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t. 

- Nem hiszem, hogy ezzel az oltári nagy kedvességeddel megkapnánk amit szeretnénk. - jelent meg a kanapé mellett komor arccal Ethan.

- Lazíts már. Gondolod nem lesz neki gyanús, hogy tegnap még a vérét szívtam, ma meg már oda megyek és nyalizok neki? - ültem fel, majd vissza hátra főltem.

- Ha nem kezdesz nyalizni, te leszel az akinek a vérét szívják. - mire ezt a mondatot ki mondta, el is tűnt. 

Megszoktam tőle, mindig ezt csinálja. Egy ideig csak csendben néztem tovább a kedvenc műsorom, majd meguntam, és lekapcsoltam a TV-t. 

Vissza mentem a konyhába, bár eléggé kedvetlen voltam, és ez lerítt az arcomról. Savanyú hangulattal mentem segíteni nővéremnek, de tudtam, hogyha tényleg nem vágok bele a "nyalizásba", Ethan letépi a fejemet.

- Segíthetek? - támaszkodtam a pultnak.

- Te? Lázas vagy? - mosolygott rám.

- Be kellett szólni, szerintem is. - ráztam meg a fejem, és kivettem a kezéből a tálat, amit éppen törölgetett, mivel az előbb mosogatta el a tiszta tálakat, poharakat. 

- Bocsánat. Csak azt hittem megint mész dolgozni. Amúgy milyen a munka pincérnőként? - mosolygott tovább kedvesen.

- Hol? - húztam fel a szemöldököm, majd rájöttem, ezt hazudtam neki. Nem tudhatta az igazságot a munkámról. Kurva vagyok, és tudom, rögtön kidobna. - Ó, hogy ott. Hát nagyon jól, csak egész nap ugrálni kell... Meg eléggé nagy testedzés... Nagyon el lehet tőle fáradni...

- Az biztos. Én is dolgoztam már ott, tudod, nyáron. - nevetett fel halkan, majd én is elnevettem magam.

- Hát azt megnézném, hogy te ott dolgoznál.

Későbbiekben tovább beszélgettünk. Egész jól el lehetett vele hülyülni, csak néha túl komolyra vette a beszólásaimat, vagy ilyesmiket. Néha még varázsolni is elkezdtünk. Rajongott a nővényekért, és mindig ha látott egy elhervadt virágot, rögtön felélesztette. 

Én pedig minden féle mágiáért oda voltam, az összesért. Ezért akarom, hogy Ethan segítsen. Én lehetnék a legerősebb, és nem lenne szükségem arra, hogy a nővérem kelljen a varázslataimhoz. Nélküle is varázsolhatok, de csak apró dolgokat. 

Mikor beesteledett, megfájdult a fejem, ezért kimentem a kikötőbe. Ott ücsörögtem, csöndben, magamban, és csak gondolkoztam mindenen, az életemen, a viselkedéseimen, a munkámon. 

Ekkor megjelent valaki mögöttem. Nem mertem hátra nézni, de éreztem, hogy néz. Egyre közelebb lépkedett felém, majd mély levegőt vettem, mire ő leült mellém. 

- Roxy. - mosolygott huncut mosolyával.

- Szia, Ian. - húztam fel a szemöldökömet, de rá sem néztem.

- Kedves köszöntés, régen nem ilyen voltál. - nézett ő is előre fele, és néha-néha rám is rámpillantott.

- Az régen volt, tudod... Amikor még jártunk... Amikor még szerettél... Amikor még... Hoppá! Amikor még megcsaltál a legjobb barátnőmmel. - nevettem fel, bár egyáltalán nem volt kedvem a nevetéshez.

Ő volt régen életem nagy szerelme, és legnagyobb csalódása is. Ethan bátyja, szintén vámpír, a legrosszabb fajtából.

- Azóta is utálsz? - mosolygott rám.

- Azóta is gyűlöllek. - nevettem a képébe, majd felálltam, mire ő is felállt. - Szia, Ian.

- Még úgyis találkozunk. - összeszűkítette szemeit, majd eltűnt.

Nem tudtam mit tegyek. Sírjak, nevessek? Dühöngjek, tomboljak? A végén nem csináltam semmit, csak lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy minden eluralkodjon rajtam. Végigsétáltam a kikötőn, és ordítottam egyet. Éreztem, ahogy a szél egyre erősebben fújni kezdett, a víz pedig nagy hullámokat kezdett csapni, majd az eső is zuhogni kezdett.

Kinyitottam szemeimet, és nem csak látomás volt. Mind, végig igaz volt. Ezek szerint nem véletlen az időjárás New York-ban. Az egészet én csinálom, az érzéseimmel... Amik szép lassan eluralkodnak felettem...

BEVEZETŐ.

"Mindig csak magadat add, mert az emberek akkor tudják megismerni a valódi éned."

Kopogó hangok, a távolból farkas vonyítások. Körbe néztem a helységen, ahol voltam. Egy sötét szoba volt. A földön ruhadarabok hevertek. Az ablak párás volt, kint az eső esett. A mellettem fekvő férfire lettem figyelmes. Mély levegővétele még a karomon is érezhető volt. Megborzongtam.
Lassan felálltam az ágyról, és felvettem a ruhadarabjaimat a szőnyegről. Halkan besétáltam a fürdőbe, ahol hideg vízzel megmostam az arcomat. Mindenhol kék-lila nyomokat találtam magamon, gondolom miután ez az ismeretlen kiszívott mindenhol. Felkaptam magamra a ruhákat, és ekkor benyitott. Haja csapzott volt, és csak egy alsóban volt. Közelebb sétált hozzám, és a zuhanykabinnak nyomott.
- Mész is? - két ujját végigsimította melleimen, majd nyakamba csókolt.
- El, ennyi volt. - toltam félre magamtól, ő pedig csak ravasz mosolyával tovább bámult.
- Rendben, mennyi? - sétált ki a szobába, és elővette a tárcáját, amiben kutatni kezdett.
Csodálkoztam, hogy így feladja, de azért örültem is, legalább nem volt megint egy újabb fejbevágós kalandom. Megadtam az összeget, Ő pedig oda is adta, ahogy ígérte.
Később kiérve a lakásából az utcán sétálgattam. Nyugodtan mászkáltam fel alá, nézegettem az embereket, a boltokat. Nem volt kedvem haza menni, tudom, mi lett volna rögtön az első, amivel nekem esnek. "Már megint ezt csináltad? Minek kell ez neked? Miért nem változol meg?" Mert nem akarok.
Tovább sétáltam New Yorkon, majd egy sötétebb utcába érkeztem. Gondoltam itt is végig megyek, nem láttam ott senkit. Már az utca közepén voltam, mikor hangokat hallottam. Szaporábban lépkedtem, de mikor egy újabb utcához értem, valaki elkaptam a derekamat, és magához szorított. Később halkan felnevetett, én pedig megfordultam, és elmosolyodtam.
- Ethan, nem vicces, megijedtem. - mosolyogtam rá. - Mit keresel itt?
- Úgy érted miért követtelek este óta, Roxy? Bár ahogy láttam, jó éjszakád volt. Neked mi is a foglalkozásod? - gúnyosan húzta fel szemöldökét.

- Arra vagy kíváncsi, hogy letagadom-e, igaz? Nem, nem fogom. - megforogtam előtte, közben megfogva a hosszú kabátom alját. - Kurva vagyok.
- Kurva, és boszorkány, aki... - kezdett mondatába, de én közbe vágtam.
- Akit minden áron meg akarsz fűzni, hogy próbáljon segíteni, újra embernek lenni. Igaz.. vámpírkám? - tettem karba kezeimet, ő pedig csak mosolygott ezen.
- Szeretném. - felelte.
- De nem tudom, tudod jól. Nincs erőm mostanság. Ha lenne, nem mindennap máshol kelnék. - nevettem halkan, ő pedig csak megrázta a fejét.
- Cynthia? Vele mindig ment neked, minden. Együtt nagyon erősek vagytok. - szűkítette össze szép szemeit, én pedig csak megsimogattam az arcát.
- Cynthia nem segít. Neked segítene. De azt mondta, próbáljak a magam lábára állni. Hát, 17 éves vagyok, és... Azt hiszem eddig nem ment. - néztem végig magamon.
- Ha segítesz nekem, elintézem, hogy korlátlan hatalmad legyen bárki, és bármi felett. Hiszen ezt akarod, nem? - hajolt közelebb hozzám. - Hogy te legyél a legerősebb boszorkány, és hogy legyőzhetetlen legyél. Akarod? Ha nekem megadod amit akarok. Te is meg fogod kapni. Még akkor.